Érezted már magad igazán magányosnak? Nem arról a magányosságról beszélek, amire a legtöbb ember gondolna először, amikor: „jaj, épp nincs párom, szerelmem… már hosszabb ideje nincs párom, ó, jaj…” (Az, csak a társadalom által kreált változat, amit rányomnak mindenkire. Azzal sem gond, ha 10 évig nincs párod, vagy állandó nincs. Csak azért érezd magad rosszul, mert nincs kedvesed/fuck buddy-d.)

Arra gondolok, amikor úgy érzed, sehova sem tartozol. Senki sem ért meg, fogalmad sincs miért is élsz egyáltalán.

A depresszióig nem mennék el, mert az legtöbbször csak mondvacsinált joker, amit orvos és beteg is be tud nyögni, és mindenre magyarázatot ad.

„- Áh, értem, szóval depresszió, most már minden világos.

- Felírok egy kis gyógyszert, ami majd jól kihozza belőle. Nyugi, nem kell továbbra sem, hogy élete legyen, hogy célokért küzdjön, hogy bárkit is beengedjen a szívébe, vagy engedje magát máséba. Milyen dolog lenne? Maga el tudja képzelni? (Nem, különben nem lenne itt.)”

Persze van, aki gyógyszeres kezelésre szorul, de egy orvos, mindig betegeket fog látni.

A tinédzserek is átesnek a senki nem ért meg állapotán, de ez inkább csak a családra vonatkozik. Ha meg nincsenek barátok, akkor az egész világra, de ezt kinőhetik.

Amikor felnőttkorban érzi magát abszolút magányosnak, kívülállónak a saját életében, az már érdekes és egyben szomorú eset.

A probléma az, hogy sokan teljesen átadják magukat a negatív világszemléletnek, a bizonytalan létnek, de tenni ellene nem tesznek. (Vagy csupán cselekvésnek szánt áltetteket hajtanak végre: elmegy a pszichológushoz, de egy-két alkalom után ott hagyja, mondván nem működik.)

Miért is tennének? Könnyebb azt mondani, hogy beteg vagyok, a családom hibája, a főnököm hibája, majd valaki megoldja helyettem, én nem tettem semmit, csupán áldozat vagyok…

Sajnáltatják magukat, és várják, hogy jön egy tündér, vagy az állam vagy akárki és megoldja helyettük, hiszen mit is tehetnének…

Baromság, fel kell ébredni és elindulni, hogy megoldd magad. Nem biztos, hogy mindig tehetetlen vagy. Én azt mondom meg kell élni a rosszat is, átérezni mélyen, nem elnyomni, vagy, ne add Batman, hagyni, elhatalmasodni.

De ha végképp az szeretnénk, hogy valaki felkaroljon, és megoldja a lelki, szellemi, szociális gondjainkat, és nem szeretnénk fáradni vele, akkor is vannak lehetőségek.

Ha elmegyünk a guruhoz, az megmondja mit kell tenni. Elmehetünk a domm-hoz (mester, istennő…), ő meg végképp megmondja mit kell tenned, és mikor. Ezek is lehetnek teljesen egészséges állapotok, csak tudd, tényleg azt akarod-e, amit teszel, bármiről is legyen szó.

Alárendelheted magad egy célnak, és nem leszel magányos, alárendelheted magad egy másik személynek, vagy akár el is indulhatsz egyedül, mind jó lehet. Nincs rossz, és jó választás, csak a te választásod.

A magányosság, önsanyargatás, és önsajnálat, egy állapot, ami lehet végcél, de lehet pusztán egy állomás is. Dönthetsz, ha tudod, hogy kell dönteni. Dönts, úgy, ahogy legbelül helyesnek érzed. Fel tudod ismerni? Lépj valamerre, és indulás! Tudod, hogyan kell haladni az ösvényeden és melyik a tiéd? Gondoltam.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.