A Renegát filozófia facebook oldaláról átköltözött a pénteki filmajánló. Azon filmek, amelyek ott már megjelentek előbb-utóbb itt is meg fognak jelenni, mert így bővebben is tudok róluk írni. Akármilyen film nem kerül majd be a válogatásba. A kiválasztás alapja, hogy minimum jó legyen az alkotás, és legyen valami jelentősége/üzenete a társadalom vagy az egyén szempontjából (még ha nem is mindig szándékosan) . A filmek abszolút szubjektív módon kerülnek kiválasztásra.

Mivel úgy alakult, hogy ez a hét tematikussá vált, a filmet is ez alapján választottam ki. Két mű között őrlődtem: Aki szelet vet… (Inherit the wind), és az Apáca (La religieuse).

Az első talán találóbb lett volna, de az utóbbival lényegesen frissebb a találkozásom.

A magyar mozik idén tavasszal mutatták be eme francia filmet, amely egy az 1700-as években megjelent regény második filmváltozata. Az elsőt még 1966-ban készült, de sajnos azt a verziót nem láttam, pedig jobbnak tartják.

Engem azonban rendkívül megfogott a film letisztultsága, sallang nélküli narratívája.

Maga a történet egyszerű. Egy fiatal lány arra kényszerül, hogy apácának álljon, de ezt nem hajlandó elfogadni. Mondtam, egyszerű.

A lány történetén keresztül nyerünk betekintést az egyház visszaéléseibe. Milyen helyzetbe kényszerített sok nőt, és miket kellett elviselniük. Az első főnővér, akivel találkozunk, még egy kedves idős asszony volt, aki viszont remekül értett a burkolt manipulációhoz, és az érzelmi zsaroláshoz. A második egy szadista nőszemély volt, aki még az emberi méltóságától is megfosztotta az ifjú lázadó apácát, a szociális kínzások széles arzenálját használva. Végül úgy tűnik, egy rendes környezetbe kerül a hősnő, egy befogadó rendasszonnyal az élen, azonban kiderül, hogy ő a kelleténél jobban élvezi a fiatal lányok társaságát és testét. Végül az ifjú apáca kiszabadul, s talán békére lelt, de ezt a film már nem tárgyalja. Szerencsére, mert így bármit el lehet képzelni, bár kaptunk egy erős tippet az utolsó jelenetben.

Aki megtekinti a művet, nyílt egyházellenességet is sejthet mögötte, de azt nem szabad elfelejteni, hogy az eredeti könyv mikor íródott. A felvilágosodás korában, mikor már egyre többen meg merték kérdőjelezni a Vatikán mindenhatóságát.

A film abból a szempontból mindenképpen releváns, hogy mennyi visszaélésről kapunk hírt napjainkban is. A pedofil papoktól kezdve…

Tény, hogy az Apácában nem kapunk pozitív képet a rendházak működéséről. Tény, hogy nem minden rendház deviáns, sőt. Tény, hogy beszélni kell olyan dolgokról, amik tabunak minősülnek. Tény, hogy igenis sok szörnyűség történt az idők során az egyházak falain belül.

Írhatnék még arról, hogy a főszereplőnk, milyen bátran szembeszegült a saját korával. Akkoriban kevesebb joga volt a nőknek, kevesebb lehetősége. Lehetne írni erről az egyenjogúság szempontjából is, de azt most feleslegesnek tartom.

Az apáca egy lassú, de szép film, amely atmoszférája beszippantja az arra fogékony nézőket, vagy nem, de mindenképpen elgondolkodtat. A színészek mindannyian tökéletes választásnak minősültek. Pauline Étienne, mint a törékeny, de mégis hihetetlen lelkierővel bíró fiatal lány. A mindig kiváló Isabelle Huppert, mint a szenvedélyes, s egyben kétségbeesett, főnővér. Louise Buorgoin, mint a szadista, különösen deviáns főnővér.

Az apáca nem fog szórakoztatni, de egy remek filmélményt kínál.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.