Mikor sétálok az utcán, néha gyorsan néha lomhán,
Egyszerűbbé és harmonikussá válik a világ, mert azt látván,
Érzem lelkemben a rosszat és a jót,
Érzem a sok tennivalót.
Szebb világ, tudom, hogy ott vagy, a lelketlen lelkességben.
Ott vagy mindenki szemében, mégha a szem meg is rebben.
Látom az emberséget a gonosz vigyorgásban, és az angyal éteri mosolyában.

Mondd, miért van az, hogy, kik oly sokat szemlélnek,
Igazságot és választ nem lelnek.
Hamis ideákban elvesznek.
Egy él, a mi már nem is kél.

Érzem, ez nincs így jól, mikor a könny hiába csordul.
A világ Atlasz vállairól lefordul.
Helyéről kimozdul,
De vissza nem igen indul.

Kevesen kik tettre kelnének,
A munkától félnek.
Csak a könnyű és gyors, mi játszik,
A vér és könny hibádzik.

Jártamban könnyes lánnyal találkozott a sorsom.
Megvertek, megaláztak.
Reszket, mint kit kiráztak.
Összeomlik beszéde súlya alatt…
Nem vagy egyedül.
Ki társakra talál, sosincs egyedül.

Utunk ketten folytatjuk,
Sorsunk magunk írjuk.
Fiúk, lányok, mind befogadtuk.
Egységben dolgozzuk mit a világ ránk rótt.

Hosszú az út, messze a cél.
Ki, tudja, mi a dolga, nem fél.
A félelem a barátja, a magány a társa,
A közösség a támasza.

Menj, dolgozz, építs.
Rombolj, ha más már nem segít.
Tudd, hogy nem vagy egyedül,
Gondod, bármily keserű.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.