A Renegát filozófia facebook oldaláról átköltözött a pénteki filmajánló. Azon filmek, amelyek ott már megjelentek előbb-utóbb itt is meg fognak jelenni, mert így bővebben is tudok róluk írni. Akármilyen film nem kerül majd be a válogatásba. A kiválasztás alapja, hogy minimum jó legyen az alkotás, és legyen valami jelentősége/üzenete a társadalom vagy az egyén szempontjából (még ha nem is mindig szándékosan) . A filmek abszolút szubjektív módon kerülnek kiválasztásra.

Mivel úgy alakult, hogy ez a hét tematikussá vált, a filmet is ez alapján választottam ki. Két mű között őrlődtem: Aki szelet vet… (Inherit the wind), és az Apáca (La religieuse).

Az első talán találóbb lett volna, de az utóbbival lényegesen frissebb a találkozásom.

A magyar mozik idén tavasszal mutatták be eme francia filmet, amely egy az 1700-as években megjelent regény második filmváltozata. Az elsőt még 1966-ban készült, de sajnos azt a verziót nem láttam, pedig jobbnak tartják.

Engem azonban rendkívül megfogott a film letisztultsága, sallang nélküli narratívája.

Maga a történet egyszerű. Egy fiatal lány arra kényszerül, hogy apácának álljon, de ezt nem hajlandó elfogadni. Mondtam, egyszerű.

A lány történetén keresztül nyerünk betekintést az egyház visszaéléseibe. Milyen helyzetbe kényszerített sok nőt, és miket kellett elviselniük. Az első főnővér, akivel találkozunk, még egy kedves idős asszony volt, aki viszont remekül értett a burkolt manipulációhoz, és az érzelmi zsaroláshoz. A második egy szadista nőszemély volt, aki még az emberi méltóságától is megfosztotta az ifjú lázadó apácát, a szociális kínzások széles arzenálját használva. Végül úgy tűnik, egy rendes környezetbe kerül a hősnő, egy befogadó rendasszonnyal az élen, azonban kiderül, hogy ő a kelleténél jobban élvezi a fiatal lányok társaságát és testét. Végül az ifjú apáca kiszabadul, s talán békére lelt, de ezt a film már nem tárgyalja. Szerencsére, mert így bármit el lehet képzelni, bár kaptunk egy erős tippet az utolsó jelenetben.

Aki megtekinti a művet, nyílt egyházellenességet is sejthet mögötte, de azt nem szabad elfelejteni, hogy az eredeti könyv mikor íródott. A felvilágosodás korában, mikor már egyre többen meg merték kérdőjelezni a Vatikán mindenhatóságát.

A film abból a szempontból mindenképpen releváns, hogy mennyi visszaélésről kapunk hírt napjainkban is. A pedofil papoktól kezdve…

Tény, hogy az Apácában nem kapunk pozitív képet a rendházak működéséről. Tény, hogy nem minden rendház deviáns, sőt. Tény, hogy beszélni kell olyan dolgokról, amik tabunak minősülnek. Tény, hogy igenis sok szörnyűség történt az idők során az egyházak falain belül.

Írhatnék még arról, hogy a főszereplőnk, milyen bátran szembeszegült a saját korával. Akkoriban kevesebb joga volt a nőknek, kevesebb lehetősége. Lehetne írni erről az egyenjogúság szempontjából is, de azt most feleslegesnek tartom.

Az apáca egy lassú, de szép film, amely atmoszférája beszippantja az arra fogékony nézőket, vagy nem, de mindenképpen elgondolkodtat. A színészek mindannyian tökéletes választásnak minősültek. Pauline Étienne, mint a törékeny, de mégis hihetetlen lelkierővel bíró fiatal lány. A mindig kiváló Isabelle Huppert, mint a szenvedélyes, s egyben kétségbeesett, főnővér. Louise Buorgoin, mint a szadista, különösen deviáns főnővér.

Az apáca nem fog szórakoztatni, de egy remek filmélményt kínál.

Az interneten böngészve érdekes jelenségre lettem figyelmes. Amerikában (a bolygó számos pontján a világ, vezető hatalmának tartott országban) vérre menő viták folynak az ateisták és a keresztények között. Ha rákeresel a neten hihetetlen mennyiségű videót és írást fogsz találni.

Rendkívül furcsának tartom, hogy még a 21. században is ilyen témákon kell vitázni. Sőt, amiket láttam, azok a számos esetben már nem is viták voltak, hanem hisztis, sértődött veszekedések. Vitatkoznak az utcán, gyűléseken, tüntetéseken. Vitatkoznak a tévében és a rádióban. Az interneten meg folyamatosan üzengetnek egymásnak, virtuális hadviselést folytatva, ami inkább figyelemfelkeltő semmint eredményes...

Én vallásos értelemben egyértelműen ateista vagyok, de senkit nem áll szándékomban „megtéríteni”, hogy lássa tündérmesékben hisz. A magam részéről a szent könyvek nem érnek többet a fabuláknál, de tőlem mindenki abban hisz, amiben akar.

Több ateista aktivista is azt állítja, hogy nem foglalkozna a témával annyit, amennyit, ha a keresztények nem provokálnák őket. Meggondolandó. Ki is provokál kit?

Az igazság az, hogy mindkét fél provokál és reagál. Mindkét oldal támogatói között találhatunk értelmes. Nyitott embereket, de ugyanúgy bigott, zárt és ostoba személyeket egyaránt.

Egyértelmű, hogy az ateisták használják a logikát, a vallásosak a hitet érvekként.

A feloldhatatlan probléma azonban itt kezdődik. A hitben nem lehet logikát keresni ezért hit. A hittel nem lehet érvelni, mert nincs benne logika. A két fél álláspontja soha nem fog találkozni, így folytatódik a parttalan vita.

Semmilyen isten létét nem lehet semmilyen módon bizonyítani, vagy cáfolni. Tehát a vitát nem lehet feloldani.

Tapasztalataim szerint az ateisták kevésbé kirekesztőek, míg például az amerikai keresztények döntő többsége semmit nem fogad el, ami kicsit is más, mint, ami a könyvükben le van írva.

A logikát használva az összes szent és megkérdőjelezhetetlen könyvet darabjaira lehetne szedni, de mi értelme lenne?

Mindenki menjen haza, és higgyen abban, amiben akar. Menjenek el rendezvényekre, csatlakozzanak közösségekhez, írjanak, olvassanak nekik tetsző témákban, és hagyják békén a másikat. Egyszerűbb lenne az élet és a mindennapok is. Ne akarjunk megtéríteni senkit, és fenyegetőzzünk a lélek elégésével meg hasonlók. Felejtsük el az abszolút igazságok létét, mert nincsenek.

Lépjünk túl rajta.

Még rengeteget lehetne írni a témában… De az már egy másik történet…

A blogon egy kisebb rendszerváltozás történt a mai naptól.
Hétfőnként fognak kikerülni a nagyobb írások.
Szerdánként folytatódik a "Tanulságos videó" sorozat.
A "Pénteki filmajánló" átköltözik a facebookról a blogra, így bővebben is fogok írni az adott filmről, és annak jelentőségéről/üzenetéről.
Vasárnaponként pedig a "Neked mi jut eszedbe róla?" képsorozat fog folytatódni.

Ha azt halljuk katona, rögtön egy férfi jut az eszünkbe. A harcos képét az évszázadok során összekötöttük a fejünkben a férfiassággal. Csak egy férfi adhatja vérét a csatamezőn, csak egy férfi foghat fegyvert, védheti hazáját stb.

A valóságban azonban sokkal összetettebb a kép.

Nemrégiben egy a történelemkönyveket alaposan átíró felfedezésre jutottak régészek, mikor megvizsgáltak néhány viking sírt. Rájöttek, hogy egyes, a fegyverekkel harcos módjára eltemetett maradványok nőktől származnak. Később fény derült arra, hogy a viking harcosok 20%-a nő volt. Igen, bizony a nagy marcona, szakállas, legendás népcsoport köreiben szép számmal harcoltak a nők is. Részt vettek a hadjáratokban, és megbecsült katonák voltak.

Elsőre sokaknak furcsa lehet elképzelni a viking harcos nők képét, pedig nem kellene annak lennie.

A történelemkönyvek egyszerűen elfelejtették a tényt, hogy szinte minden (ha nem mindegyik) háborúban, a nők is szolgáltak.

Shaka Zulunak is volt női hadteste…

Mikor hallunk a hős egri várvédő asszonyokról, olyan mintha valami kuriózumról lenne szó. „Olyan szörnyű volt a helyzet, hogy már a nők is rászorultak a harcra…”

Azt talán nem is kell ecsetelnem, hogy a keresztény Európában miért is hagyták figyelmen kívül a katonanők létét. A keresztény felfogás nem tudja hova tenni ezt a képet, anomáliát képez.

A nőnek otthon a helye, szüljön. Ne harcoljon, mert akkor nem szülhet…

A világ más részein is feledésbe merültek katonanők. Férfiuralom? Vallás? Sok minden közre játszhatott.

Az ókori amazonok mára csak a legendákban élnek, pedig már kutatások bizonyítják, hogy léteztek.

Manapság mikor már az élet szinte minden terültén dolgozhatnak a nők és rég nem látott szabadságuk van, még mindig érződik a múlt negatív hatása.

Nem tud senki olyat mondani, amit a nők ne csináltak volna már, vagy ne tudnának megtenni.

Pusztán a történelem kedélyesen elfedte a nyomaikat, de szerencsére egyre több mindenre derül fény.

Úgy vélem elérhetjük a teljes egyenlőséget a nemek között, ami kívánatos lenne a világ fejlődése szempontjából.

Nem szeretnék totális nőuralmat, vagy totális férfiuralmat. A lényeg, hogy nem kuriózum, hogy egy férfi, vagy nő mit csinál. Miért ne csinálhatná? Miért nem tehetné azt, amit akar.

Mindkét nemnek kell még fejlődnie, nem is keveset, és akkor egy szebb világban élhetünk majd. Amit, ha elértünk elmondhatjuk, megérdemeljük, mert jelenleg nem. Nem harcoljunk a változás, a fejlődés ellen, ami jelen esetben az elfogadást és az egyenlőséget jelenti. Senki nem jobb a másiknál, csak azért mert ilyen vagy olyan nemű.

Miért félünk valamit megtenni, vagy éppen önmagunknak lenni?

Vegyük például azt az egyszerű esetet, amikor egy pasinak megtetszik egy lány, és meg kellene tenni az első lépést. Számtalan egyáltalán nem is mer nyitni a hölgyek felé, mert becsináltak a félelemtől, hogy mi lesz, ha visszautasítják őket.

Mi van? Most komolyan srácok, az a legnagyobb bajotok, hogy majd valaki kosarat ad? Jaj, mert az a lány milyen csinos, és ha nem jön össze, akkor vége a világnak? A férfiatlan férfiak köztünk élnek, és egyre többen vannak.

Ott a másik véglet, akik meg kimondhatatlanul bunkón próbálkoznak, de mégis többször járnak szerencsével, mert legalább magabiztosak. Vagy legalábbis olyan, ostobák, hogy nem látják, hogy ostobák, ezért magabiztosak.

Aztán ott vannak, akik remekül mímelik, hogy magabiztosak. Ennek tipikus esete, mikor mondjuk elvégeztek valamilyen mondvacsinált „hogyan szedjünk fel csajokat” kurzust. Utána azonban az ismerkedés hazugságra épül, így maximum valami futó kalandról lehet szó. Amivel nincs baj, sokan ebben élnek egy életen át. De mégsem magukat adják az ilyen srácok. Valami randiguru jól teletömi a kétségbeesett pasik fejét, hogy ilyen-olyan cseleket bevetve ömleni fognak a lányok az ágyba.

Az agy, teremtő erővel bír. Nem is kicsivel, így ha tartósan magabiztosnak tettetjük magunkat, akkor azzá is válhatunk, azonban semmi sem garancia. A sok biztos trükk nem fog, mindig, mindenkinek, minden esetben működni, és akkor a kétségbeesés csak mélyülni fog. Megéri?

Fontos, hogy dogozzunk önmagunkon, hogy fejlesszük a személyiségünket. Az.

Ezért nem kellene, hogy becsapjuk magunkat azzal, hogy másnak álcázzuk a valódi személyiségünket.

Tudom, elcsépelt szöveg, hogy add, önmagad, és úgy jó lesz, de amit én mondok, az kicsit más. Igen, mindig add önmagad, de mindig dolgozz is a személyiségeden, a lelkivilágodon. Ismerkedj meg azzal a lénnyel, aki valójában vagy. Sok elcseszett emberrel találkozhatunk, de nem kell neked is annak lenned. Rengeteg embernél nem válna be az „add önmagad” stratégia, mert egész egyszerűen nincs olyan bolond, akinek tetszenének személyiségileg, de önismereti/önfejlesztési munkával ők is rendkívül sokat fejlődhetnének.

Érdekes még azok esete, aki csak sodródnak, és reménykednek, hogy majd egyszer úgyis jön egy lány, és az övé lesz. Mintha valami Disney tündérmesében élnének. Jön a hercegnő, és kirángatja őket a magány börtönéből.

Persze a lányok se üljenek a babérjukon, ha tetszik nekik egy pasi nyugodtan lépjenek. Modern világban élünk.

Most a félünk önmagunknak lenni igen széles témakörének egy szegmensével foglalkoztam, de még rengeteg van. A női szemszöget nem érintettem, abban nem vagyok kompetens jelen esetben, de örülnék, ha a hölgyek megfogalmaznák gondolataikat e témában.

Mindenhonnan hallani, hogy önmegvalósítás, és karrier. A társadalom szinte megszabja, hogy miben, hogyan és mikor lehet megvalósítani önmagunkat.

Az igazság az, hogy rengeteg más módja is van, sőt, ahány ember, annyi megoldás van az önmegvalósításra.

A probléma ott kezdődik, hogy nem olyan világban élünk, ahol mindenkinek megadatna az a szabadság, hogy azt (úgy, akkor…) tegye, amit akar. A gazdasági különbségek, az etnikai és vallási villongások, és az ostoba emberek túlsúlyban lévősége mind hozzájárulnak ahhoz, hogy erősen leszabályozott világban éljünk.

Rendkívül hosszú út áll az emberiség előtt, míg eljuthat arra szintre, hogy megvalósuljon, a talán utópisztikusnak ható elképzelésem.

Fajunk, inkább pusztít. Épít, nem is keveset, de a rombolás nagyságrendekkel több. Én úgy vélem az emberiség hiába szaporodik, jelenleg egy kihalásra ítélt faj.

Először a bolygónkat kellene megmenteni, aztán a jövőnket, és csak utána foglalkozhatnánk az önmegvalósítás mindenki számára elérhetővé tételével.

Az emberiség többsége, jelenleg önző, durcás kisgyerekként viselkedik. Csak az én, nem a mi. Az én érdekem előrébb való a mi érdekünknél. Csak azt tedd, amit mondanak neked, úgy ahogy mondják. Ne, gondolkozz, ne tanulj…

A vesztébe rohan a Föld „uralkodó” faja. De talán jobb is, mert nélkülünk lenne esélye az élővilágnak a túlélésre (persze egy aszteroida, szupervulkán, stb. esetén kevésbé).

Én hiszem, hogy van remény. Hiszek abban, hogy felül tudunk emelkedni az ostobaságon, az önzésen. Hiszem, hogy érdemes már manapság is foglalkozni az önmegvalósítással, hogy az elkövetkező koroknak példát állítva, megmutathassuk, hogy így is lehet. Az önmegvalósításnak nem kell azt jelentenie, hogy önző módon csak magunkkal foglalkozunk. Tökéletesen meg lehet teremteni, egy közösség részeként is, vagy igazából rengeteg módon.

Te is az ostoba, önző, nemtörődöm emberek csoportjába tartozol? Vagy a gondolkodó, toleráns, fejlődő emberek csapatát erősíted?