Az általam sokra tartott filmkritikus kezdeményezésére osztom meg az alábbi videót. Robin Williams halála sok mindenkit sokként ért, főleg, hogy a világ egyik leghíresebb komikusa, depressziótól szenvedve öngyilkos lett. A videó után befolyó pénz, teljes egészében egy depresszió ellen küzdő szervezethez kerül. Minél többen látják, annál több lesz a pénz.
A depresszió korunk egy világbetegsége. Amint egyszer már írtam a blogon, sokszor azt mondják valaki depressziós, pedig nem, csupán jó bűnbaknak. A betegség azonban létezik, és súlyos következményei vannak, de nem vírusok okozzák, hanem maga az ember, a társadalom.
Jobb világ és emberiség kell ahhoz, hogy megszűnjön, de érdemes harcolni, mert nem nyugodhatunk bele, hogy az ember, embernek gyilkosa.

Megtekintés. Like. Megosztás. Köszönöm, ha megteszed.

Amikor elmegyünk egy orvoshoz, vagy bárkihez, akit szaktekintélynek gondolunk egy adott témában, akkor az ember hajlamos azonnal hitelt adni annak a véleményére, és nem is beszél mással, aki járatos lenne a kérdésben, amivel először elindultunk.

Az ember gondolkodása ilyen esetekben hajlamos arra, hogy beszűküljön, és mindent elhiggyen. Ez van, amikor jól sül el, van, amikor borzalmasan.

Ez a jelenség azonban nem csak a szakemberek esetében létezik.

Ha hallunk valamit a rádióban, olvasunk a neten, látunk a tévében, tanulunk az iskolában, akkor hajalmosak vagyunk azt tényként kezelni. Persze vannak olyan emberek, akik már nehéz berántani a sötétség kapuján, de mindenkit meg lehet vezetni, hiszen vannak sebezhető pontjaink, szeretteink, vágyaink. Az átlagembert naponta túl sokszor vezetik meg, és fel sem tűnik neki, sőt sokszor még boldog is, hiszen a tudatlanság kényelmes ruha.

Az iskolai nevelés pedig az egyik legfontosabb propaganda eszköz. Sokan kételkednek benne, hogy az iskolának még napjainkban is ilyen fontos szerepe lenne, a társadalom kollektív manipulálásában, pedig így van, és sokszor nem is a tanárok tehetnek róla, ők csak leadják, amit megmondtak nekik, hogy le kell. És a gyerek még rendkívül könnyen befolyásolható bármilyen irányba. Észre sem veszi, és az elméje már a „felsőbb hatalmak” igáslova lett.

Sokszor apróságokról van szó, de sok apróság nagy hatással bír.

Mind tanultuk Kossuth mekkora hazafi volt, pedig ő is sikkasztott, és amúgy is csak egy türelmetlen sok tekintetben inkompetens figura volt. Koppány rossz ember volt, mert nem látta, hogy nincs más választás, mint beolvadni. Koppány, csupán nem szerette volna, hogy a magyar elmagyartalanodjon, nem volt ő jó, vagy rossz, hanem egy ember. Deák olyan passzív ellenállást vezetett, ami nem is létezett.

Irodalomból is lehet megkeverni az olvasmányokat úgy, hogy a bizonyos köröknek tetszen, mit olvasnak.

Vezessünk be erkölcs órát, ahol egy bizonyos erkölcsre neveljük a gyerekeket, ezáltal elveszítve a kritikus gondolkodás képességét.

Az iskola igenis fontos eszköz. Ott (és persze otthon, de az iskolában a kívülről érkező autoritással találkozunk) tanuljuk meg, hogy a szakembert nem lehet megkérdőjelezni, mindig igaza van, és ezért hallgatni kell (rá). Ott verik ki a gyerekekből azt, hogy tovább gondolják a dolgokat és keressenek alternatív megoldásokat is. Csak jó és rossz gyerek van, jó és rossz tanuló. Eddig a közoktatásról beszéltem, vannak jó és építő iskolák is.

A legtöbb tanárt nem hibáztatnám, abból kell dolgozni, ami van, nincs nagy mozgásterük.

A lényeg, hogy igyekezzünk megőrizni a kritikus gondolkodás képességét, merjünk kérdezni, utánajárni, váltani és tovább menni. Attól, hogy valaki dogozik valamiként, nem jelenti, hogy ért is hozzá, és tévedhetetlen lenne.

Érezted már magad igazán magányosnak? Nem arról a magányosságról beszélek, amire a legtöbb ember gondolna először, amikor: „jaj, épp nincs párom, szerelmem… már hosszabb ideje nincs párom, ó, jaj…” (Az, csak a társadalom által kreált változat, amit rányomnak mindenkire. Azzal sem gond, ha 10 évig nincs párod, vagy állandó nincs. Csak azért érezd magad rosszul, mert nincs kedvesed/fuck buddy-d.)

Arra gondolok, amikor úgy érzed, sehova sem tartozol. Senki sem ért meg, fogalmad sincs miért is élsz egyáltalán.

A depresszióig nem mennék el, mert az legtöbbször csak mondvacsinált joker, amit orvos és beteg is be tud nyögni, és mindenre magyarázatot ad.

„- Áh, értem, szóval depresszió, most már minden világos.

- Felírok egy kis gyógyszert, ami majd jól kihozza belőle. Nyugi, nem kell továbbra sem, hogy élete legyen, hogy célokért küzdjön, hogy bárkit is beengedjen a szívébe, vagy engedje magát máséba. Milyen dolog lenne? Maga el tudja képzelni? (Nem, különben nem lenne itt.)”

Persze van, aki gyógyszeres kezelésre szorul, de egy orvos, mindig betegeket fog látni.

A tinédzserek is átesnek a senki nem ért meg állapotán, de ez inkább csak a családra vonatkozik. Ha meg nincsenek barátok, akkor az egész világra, de ezt kinőhetik.

Amikor felnőttkorban érzi magát abszolút magányosnak, kívülállónak a saját életében, az már érdekes és egyben szomorú eset.

A probléma az, hogy sokan teljesen átadják magukat a negatív világszemléletnek, a bizonytalan létnek, de tenni ellene nem tesznek. (Vagy csupán cselekvésnek szánt áltetteket hajtanak végre: elmegy a pszichológushoz, de egy-két alkalom után ott hagyja, mondván nem működik.)

Miért is tennének? Könnyebb azt mondani, hogy beteg vagyok, a családom hibája, a főnököm hibája, majd valaki megoldja helyettem, én nem tettem semmit, csupán áldozat vagyok…

Sajnáltatják magukat, és várják, hogy jön egy tündér, vagy az állam vagy akárki és megoldja helyettük, hiszen mit is tehetnének…

Baromság, fel kell ébredni és elindulni, hogy megoldd magad. Nem biztos, hogy mindig tehetetlen vagy. Én azt mondom meg kell élni a rosszat is, átérezni mélyen, nem elnyomni, vagy, ne add Batman, hagyni, elhatalmasodni.

De ha végképp az szeretnénk, hogy valaki felkaroljon, és megoldja a lelki, szellemi, szociális gondjainkat, és nem szeretnénk fáradni vele, akkor is vannak lehetőségek.

Ha elmegyünk a guruhoz, az megmondja mit kell tenni. Elmehetünk a domm-hoz (mester, istennő…), ő meg végképp megmondja mit kell tenned, és mikor. Ezek is lehetnek teljesen egészséges állapotok, csak tudd, tényleg azt akarod-e, amit teszel, bármiről is legyen szó.

Alárendelheted magad egy célnak, és nem leszel magányos, alárendelheted magad egy másik személynek, vagy akár el is indulhatsz egyedül, mind jó lehet. Nincs rossz, és jó választás, csak a te választásod.

A magányosság, önsanyargatás, és önsajnálat, egy állapot, ami lehet végcél, de lehet pusztán egy állomás is. Dönthetsz, ha tudod, hogy kell dönteni. Dönts, úgy, ahogy legbelül helyesnek érzed. Fel tudod ismerni? Lépj valamerre, és indulás! Tudod, hogyan kell haladni az ösvényeden és melyik a tiéd? Gondoltam.

Rendkívül sokan vannak, akik valamilyen segítő szakmát űznek, mint például: coach, tanácsadó, tréner, mediátor, pszichológus, pszichiáter, orvos, tanár, jós stb.

Az a gond, hogy rengetegen vannak közöttük, akik a legkevésbé sem értenek ahhoz, amit csinálnak, és nem tesznek mást, mint ártanak az ügyfeleiknek. Becsapják őket, elveszik a pénzük és több kárt okoznak, mint amennyivel megkeresték őket.

Hogyan is lehet is kiszúrni, hogy egy kontárral van dolgod?

Például megnézheted, hogy hol végzett, és ha a válasza nem kielégítő, akkor lépni kell.

A papír sem feltétlen garancia a minőségre, és, ha nincs papír, sem feltétlenül jelenti, hogy egy élősködővel van dogunk.

Legjobb, ha valaki, akinek adunk a véleményére, ajánlotta, hogy keressük meg XY-t, mert jó.

Még vannak olyan dolgok, amik alapján kiszúrhatjuk őket: ha nem szimpatikus, ha nem biztató az öltözete, a személyisége, a szavai, a módszerei, ha nem érződik rajta, hogy tudja is mit csinál…

Problémát jelent, hogy sokszor nagyon megnyerőek, és tudják, mit, kinek, mikor, hogyan kell mondani, ahhoz, hogy meggyőzzék, átverjék.

A legrosszabb, azonban az, amikor azt hiszik magukról, hogy mennyire is értenek, ahhoz, amit csinálnak, de valójában egy másik kontinensen vannak a szakmaiságtól.

Ne hagyjuk magunkat becsapni! (Csak, ha úgy döntöttünk, hogy szeretnénk, hogy valaki becsapjon.)

Kutya kötelességünk dolgozni magunkon, hogy jobbá váljunk, úgy emberként, mint csoportként, és emberiségként.

A fenti videó inspirált eme poszt megírására. A Dragon Ball (Z) minden idők egyik legjobb animéja, de most csak egy vonalat emelnék ki belőle.

A hősök mindig szemben találják magukat egy legyőzhetetlennek vélt ellenféllel/felekkel, azonban soha nem adják fel a harcot, de ami talán még fontosabb, mindig jobbá kellet válniuk ahhoz, hogy győzelmet arathassanak. Meg kellett haladniuk minden elképzelhetőt, de mindenekelőtt saját magukat.

Mi emberek a tudomány és ismereteink jelenleg tudni vélt állapota szerint nem vagyunk képesek szuper csillagharcossá válni, de így is meg van bennünk a lehetőség, hogy meghaladjuk akár saját magunkat is. Csak gondolj bele a történekem során hány és hány ember volt, aki valami szinte már földöntúli teljesítményre volt képes. Tudósok, felfedezők, katonák, művészek és uralkodók. Folyamatosan kell dolgozni, vért és verítéket pisilni, ha arról van szó, de képesek vagyunk rá.

Sok munka, kitartás, idő és tapasztalat kell hozzá, de nem lehetetlen.

Tudom, lehetőség is kell hozzá, mert a munka, család és egyebek mellett nem sok mindenkinek adatik meg, hogy megfelelő mennyiségű tudjon arra fordítani, hogy „meghaladja önmagát”.

Nem szerencsés helyzet, de nincs semmi gond. Jó helyre kell fordulni, a megfelelő emberrel beszélni, az ajánlottat olvasni. Ha érdekel, szívesen adok tanácsot, vagy közösen elindulhatunk egy úton. Vagy beszélj mással, esetleg kezdd el egyedül, de fontos, hogy dolgozz önmagaddal, és ne ijedj meg attól mire jöhetsz rá, hogy ki is vagy valójában.

Még a végén szuper csillagharcos válik belőled…

Téged mi motivál? Pénz, szeretet, hatalom, siker, elfogadás, biztonság… ?

Ezek a leggyakrabban hallható témák. Mindenféle tanulmányokat lehet olvasni arról, hogy a jó főnök/tanár/ akárki, akinek ez (is) a feladata, hogyan csinálja, vagy éppen hogyan kellene csinálnia. Mindenfelé olvashatjuk az okosabbnál okosabb emberek okoskodásait. Csak általában magát az embert hagyják ki a tanulmányokból.

Tény, hogy vannak olyan módszerek, amik talán univerzálisnak nevezhetőek, mint például a fentebb említettekkel való munka, de akár Maslow szükségletpiramisát is alapul vehetjük. Amíg egy alsóbb szint nincs kielégítve, addig nem lehet tovább lépni és „felsőbb” szükségleteknek eleget tenni.

Szerintem lehet. Nem minden esetben, mindig, mindenkinél, de lehet.

Én azt mondom, minden relatív, semmi sem állandó, nincs olyan faktor, ami minden egyes emberre ugyanúgy hatna. A főnököknek is ezért van sokszor nehéz dolga, mert megtanultak egy, vagy kettő motivációs technikát, amit használnak is jobb esetben, de ez így nem megoldás, mivel soha nem lehet mindenkinek megfelelni. A főnök a hibás? Nem. Vagy a beosztott? Nem. Kicsit mindketten, de inkább az a világrend, amelyben élünk. Ami mindenkit beszorít az általa preferált keretek közé. A legtöbb ember ezzel nem is törődik, de miért is tenné, ilyen a világ, és csak akkor lehet életben maradni, ha a „nagyok” szabályai szerint játszunk. Ezért is (pár másik ok is van természetesen) van annyi beszürkült, életunt, kiüresedett ember körülöttünk, mert nem a saját életüket élik, ami kellene. Obama anno azt ígérte „változás”, nem lett belőle semmi. Hogy miért hozom fel az innen oly távoli Amerikát? Már a Rammstein is megénekelte, hogy Amerikában élünk. A világ egy nagy USA, akkor elvárható lenne, ha ott van valami pozitív változás, az ide is kihasson. Nem történt.

Én hiszem, hogy tudunk változtatni.

Hogy visszatérjek a rövid kitekintő után a motiváció témájához. Nekünk kell tisztábban lennünk azzal, hogy mi motivál minket, így magunkat is motiválhatjuk, vagy teremthetünk egy olyan környezet magunknak, amely nem tesz agyhalottá. Ha főnök vagy nem várható el, hogy mindenkinek megfelelj, de segíthetsz egy olyan tér és légkör megalkotásában, amiben égigérő paszulyként az emberek kiteljesedhetnek, amennyire lehet.

Hogyan is tudhatnád meg, hogy téged mi motivál a leginkább, és mi azok, amelyek talán kevésbé, de hatnak rád? Figyelj oda magadra.

A falanszter falait, s kapuit mi is ledönthetjük.