Gyakran előkerülnek, sőt minden egyes nap, azon gondolataink, hogy most jót cselekedtem, vagy rosszat, vagy éppen fogok. Mi számít jónak, és mi rossznak, egy másik kérdés. Mindenki másképp értelmezi, kultúra, vallás, társadalom, idő, egyén válogatja. Vannak azonban univerzálisnak tekinthető elvek, melyeket sokszor tévesen vélünk annak.

Én úgy vélem a rossz ott kezdődik, ha egy adott cselekedettel ártunk másnak.
Visszatekintve a mai napotokra, tettetek valami jót? És az másnak is jó volt, vagy csak nektek?
Tettetek valami rosszat? Tényleg rossz volt, vagy mások mondják, hogy az rossz...
A határok sokkal szélesebbek és mélyebbek, mint ahogy azt sokszor láthatjuk.

A baj az, hogy a társadalom megszabja, mit számít bűnnek, és mi az, ami elfogadott, és amint valaki máshogy gondolja, másképp él, akkor a közösség kitaszítja magából, de minimum, rosszalló tekinteteket és megjegyzéseket kap, a beilleszkedést megnehezítve.

Van egy pár, ahol az egyik fél abszolút domináns, míg a másik tökéletes alárendeltségben él. Bűn birtokolni egy másik embert? Nem, ha kölcsönös megegyezés útján kerültek ilyen kapcsolatba.

Kiskorúval kezdeni, miután felébredt már benne a szexualitás utáni vágy, az intimitás keresése, és azt egy idősebb féllel találja meg? Nem kellene bűnnek lennie, de az lett, mert sokan visszaéltek azzal, hogy sokkal idősebbek, tapasztaltabbak erősebbek, de magának az elvnek nem kellene bűnnek lennie. Hangsúlyozom, itt nem pedofíliáról van szó, hanem szexuálisan érett kamaszokról.

Bűn lenne Bibliát égetni? Ha tüzelő kell és nincs más miért ne, vagy ha azt érzem, erre van szükségem, akkor nincs gond. Ha azonban gyűlöletbeszédhez, propagandaként használom, a keresztényeket megszégyenítve, az már bűnnek tekinthető, mert akadályoz másokat a szabadságában, tehát árt neki.

Megerőszakolták valakimet, és nincs jogom az önbíráskodáshoz? De van. Akkor miért lett bűn az „igazságszolgáltatás” ? Mert végeláthatatlan szemet szemért harcot indíthat el, és mást megölni bűn, általában legalább is (de nem mindig, ez azonban egy másik okfejtés része lesz).

Most írhatnék még sok konkrét példát, hogy mi az, amit bűnnek, elfogadhatatlannak tartanak, de valójában nem azok, de ez teljesen felesleges, mert annál nagyobb, vagy konkrétabb keretet nem kell meghatározni, mint amit feljebb is írtam, amíg a másiknak nem ártunk vele. Amit még fontos megjegyezni, hogy a szándék és a körülmények is nagyban megszabják, mi a bűn, és honnantól.

Most jöhetnek olyan filozofikus kérdések, hogy mikortól is kezdődik az „ártás”…

Szerinted? A te életed, a te határaid, te erkölcsöd… lenne (de egyelőre leginkább mások szabják meg neked).

De még a társadalom nem elég nyitott, és befogadó ahhoz, hogy így élhessünk, de ez a helyes út, mikor nem a közeg senkit sem taszít ki azért, mert máshogy él, mások az elvei, a hiedelmei.

Az úton azonban elindulhatunk, mikor a saját értékrendünk szerint élhetünk. Sokan azt gondolhatják, hogy anarchiához vezetne, és a világ összeomlana, de lehet erre lenne szükség, amikor már nem az elavult nemzeti öntudat irányítaná az embereket, már nem államok lennének, hanem egy toleráns, elfogadó világtársadalom.

Hogy, hogyan és miért is működhetne mégis…? Majd máskor azt is leírom.

A blogon még kevésbé foglalkoztam specifikusan a nők helyzetével, jogaival és úgy általánosságban a női nem hatásával, szerepével, lehetőségeivel a világban, pedig az egyik legmeghatározóbb téma az életemben: a nő, és majdnem minden, ami kapcsolódik hozzá. A Heroes-ban mondták: "Save the cheerleader, save the world." Kicsit átfogalmazva, de ebben hiszek, ezért is dolgozom és küzdök. Úgy vélem több, ha nem minden, globális kérdés esetében, a megoldás egyik kulcs a nők, és az ő helyzetük. Ezért is támogatom, és segítem őket.

A világban, akármennyire is úgy látszik, egyenlőség van a férfiak és a nők között, ez nem igaz. Számos esetben a hölgyek még mindig hátrányos helyzetben vannak a férfiakhoz képest (bérezés, karrier, hatalom, jogok…).
Néha ők maguk okozzák a hátrányt (mert elhiszik, hogy valamire nem képesek, vagy nem nekik való), néha a társadalom és a férfiak (a férfiúi presztizs, a sok ezer éves társadalmi berendezkedés maradványai). Természetesen vannak olyan esetek is, amikor a férfi van hátrányban (válás utáni gyerekelhelyezés, erőszakos, aggresszív női partnernek való alávetettség, amit a társadalom nem igazán tud elfogadni).

Így rendkívül szerencsésnek tartom magam, hogy gender kérdésekkel foglalkozom, egy olyan témával, amit leginkább nők kutatnak, amiről leginkább ők írnak. Férfiként rendkívül relevánsnak gondolom, hogy ezzel foglalkozzam, és új színt vigyek a gender témába. Valami újat, valami mást... Mert a kérdést sokszor nagyon egyoldalúan kezelik, pedig az egyik legösszetettebb témáról beszélünk, a lényeg, hogy nem szabad szűklátókörűvé válni, és átsiklani fontos pontok felett.

Célom egy olyan szervezet kiépítése, ahol a nők teljes körű támogatásban részesülhetnek, bármilyen fizikai, mentális, vagy lelki elakadásuk, problémájuk, kérdésük van.

Egy hely, ahol közösségek szövődhetnek ebben az elidegenedett világban. Egy fórum, ahol nem léteznek tabuk. Egy környezet, ami befogad, és elfogad.

A jövőben tehát ilyen témájú írások is kerülnek az oldalra.

Amikor megláttam a fenti képet, több minden átfutott elmém folyosóin. Először is beleborzongtam, mert imádom az ilyen sejtetős képeket, amikor a néző tudja mi jön, de a szereplők még nem. Az ilyet adott esetben epikusnak találom, főleg egyik nagy kedvencem Batman esetében.

A másik, hogy mivel például ezen a képen az ifjú Bruce még nem tudja, hogy milyen nagy hatással bíró szimbólummá, egyenesen legendává fog válni, úgy mi sem tudhatjuk, mit hoz a jövő számunkra, vagy éppen barátaink, családtagjaink, gyermekeink számára.

Induljunk el onnan, hogy szülők vagyunk, van egy gyönyörű gyermekünk, akit nagyon szeretünk. A legjobbat szeretnénk neki, ezért igyekszünk a legjobb tudásunk szerint nevelni.

Nem szeretnék nevelési tanácsokat adni, mivel nekem még nincs gyermekem, és a fentiek is egy ideális állapotot írnak le.

Mi nevelődtünk valamilyen szellemben, tapasztaltunk sok mindent az életből, és éppen ezért az ember hajlamos elveszíteni nyitottságát, és a gyerek nevelése közben is ragaszkodni a tanult mintákhoz, mindenféle rugalmasság nélkül, ami nem jó. Természetes, hogy az alapján nevelünk, ahogy mi nevelődtünk, legyen az bármilyen mód is, az fogja valamilyen módon meghatározni a mi attitűdjeinket is e kérdésben.

Azzal nincs baj, ha használjuk a már bevált, vagy jónak vélt módszereket. Ahogy azzal sincs, ha biztosítottnak kívánjuk látni a gyerek jövőjét, ezért azt szorgalmazzuk, hogy tanuljon ügyvédnek, meg orvosnak…

A baj ott kezdődik, ha túlságosan begyöpösödünk valamilyen mintába és elveszítjük a nyitottságunkat, vagy ha nem is volt korábban, akkor elzárkózunk tőle.

Belőled az lett, amit a szüleid elvártak tőled?

Igen, vannak esetek, amikor ez bejön, az adott személy boldog és teljes életet él, de általában más irányt vesznek az útjaink és terveink. A boldogságunkat, kiteljesedésünket, akár totálisan más helyeken találhatjuk meg, mint amit kitűztek nekünk, vagy éppen elvártak tőlünk.

Bruce is Batman lett, iskolákból kibukók is váltak már milliárdosokká.

Amit fontosnak tartok az a nyitottság, a szabadság biztosítása.

Tudom nehéz a gazdasági helyzet, inkompetens a kormány meg minden, de hiszem, hogy ilyen körülmények között is megtalálhatjuk a számításainkat. Maradjunk ésszerűek, de éljük meg a vágyainkat, álmainkat. A gyermekeinket is tanítsuk legjobb tudásunk szerint, és engedjük meg nekik, akármilyen nehéz is sok esetben, hogy megtalálhassák a saját ösvényüket az élet erdejében. Ha nyitottan állunk hozzájuk, és ugyanerre neveljük őket, a határ messze túl van a horizont tengelyén…

Ki tudja mit hoz a jövő…

Sok esetben egyáltalán nem jó ha fáj, mert az valami rossz dologra utal az életünkben. A fizikai fájdalmak, betegségre, sérülésre utalhatnak, míg a lelki fájdalmak sokkal összetettebbek lehetnek, mélyebben gyökerezhetnek, vagy éppen egy látszólag semmiség miatt keletkeztek, nem is beszélve arról, hogy fizikális tünetei is lehetnek, ha a lelkünk fáj. A fizikai fájdalomra nem térek ki bővebben, az nem az én szakterületem.

Tételezzük fel, hogy a lélek létezik, és nem csupán az emberi fantázia szüleménye. Igen, sokan úgy vélik, a lélek nem létezik.

Miért is fáj a lélek? Fáj, ha valami nem sikerült, ha csalódtunk, félünk, elhagytak, elvesztettünk valakit vagy valamit, fáj, ha betegek vagyunk, ha alulteljesítettünk, és fáj, amikor kell.

Az rendkívül szomorú, amikor valakinek az elvesztése okozza a lelki fájdalmat, és a legkevésbé sem jó, de szükségszerű, mert az életünk ezen síkján, ilyen a körforgás, így mennek a dolgok. Aki megszületett, az meg is hal, ami felépül, az le is fog omlani.

A legrosszabb érzés, mikor egy hozzánk közelállót veszítünk el, és ilyenkor hajlamosak vagyunk átadni magunkat a fájdalomnak, amit legbelül érzünk, ami áthatja teljes lényünket, és maradandó sebeket is okozhat lelkünkben és elménkben.

A fájdalom csak abban az esetben jó, ha kellően tudatosak vagyunk, ahhoz, hogy megéljük, felhasználjuk, és tanuljunk belőle.

Ez a fentebb leírt helyzetben a legnehezebb, de a hétköznapi, mindennapos lelki sebesülések megfelelő kezelésével, egy kritikus helyzetben is tudunk tudatosak maradni.

Például, amikor visszautasítottak, vagy valami nem sikerült, akkor már tudjuk úgy kezelni a helyzetet, hogy az megerősítsen minket, és ne a kudarc vagy veszteség élmény uralkodjon el felettünk. Nem kell mindig a világot hibáztatni, és magunkat sem az ilyen helyzetekben. Ha tudatosan meg tudjuk élni, akkor tovább tudunk fejlődni egy tudatosabb/önazonosabb élet felé.

Te hányszor omlottál már össze, napokra, hetekre olyan lelki seb miatt, aminek valójában nem is kellett ekkora nyomot hagynia. Hányszor lettél depressziós, mert nem találsz munkát, vagy párt?

A lényeg még egyszer és sokadjára: a tudatos életvezetés. A poszt témájához illően, a tudatos élet komplexitásából kiemelve: a fájdalmat meg kell élni.

Persze minden mást is, minden jót, és rosszat, mindent, amit érzünk, gondolunk, amit tapasztalunk, mindent meg kell élni. Azért a fájdalomra helyeztem a hangsúlyt, mert félünk a rossz érzésektől, félünk a szégyentől, az elengedéstől, a veszteségtől, a kudarctól…

Pedig, azokat is meg kell élni, ahhoz, hogy lelkileg egészséges emberekként élhessünk. Abban az esetben, ha mégis megbetegszik lelkünk, akkor is könnyebben gyógyulhatunk, mint ha mindig csak megfutamodtunk volna, és elnyomtuk volna magunkban az érzéseket, az élményeket. Ha elnyomunk magunkban valamit az vissza fog ütni előbb vagy utóbb, de egyszer biztosan, ha pedig még több réteg rakódik rá, akkor csak egyre rosszabb lesz, és mikor előtör, akkor azzal már valószínűleg nem csak magunknak ártunk, hanem a környezetünknek is. Feloldozást nem fog jelenteni, a nyoma ott marad bennünk legbelül.

Ezért is kell mindig megélni minden érzésünket, akkor, abban az adott pillanatban. Nem halogathatjuk, vagy tehetjük félre, hogy majd később foglalkozunk vele, mert a pillanat elmúlik, a jelenben foglalkozzunk magunkkal ne a múltban vagy a jövőben.

Az ítélkezésről már írtam általánosságban, most azonban specifikusabban foglalkozom a témával. A szépségről írok. Mindannyiunknak vannak elképzelései arról, hogy mi az, ami szép. Nem a természet gyönyörű mivoltáról lesz itt szó, hanem arról, hogy más embereket, mily módon meg tudunk ítélni pusztán a szépséghez tartozó ideáink alapján.

Számomra nincs szebb, gyönyörűbb jelenség a világon a nőiségnél. Amikor látok egy nőt, és érzem, hogy megéli nőiségét. Most nem a szexualitásra kell gondolni, nem, a nő lényére.

Sokszor elképednek barátaim, ismerőseim, hogy milyen nőkre is azt merészelem mondani, hogy szép, hogy vonzó. Igen, egy időben ezen én is gondolkodtam, aztán rájöttem, hogy ez azért van, mert rendkívül mély hatással van rám a nők kisugárzása, aurája. Soha nem foglalkoztam azzal, hogy valakit szépnek tartanak-e vagy sem, hogy objektíven nézve milyen messze áll az elvárt szépségideáltól. Nem számít.

Amikor megyünk az utcán, az emberekre tekintve, rögtön eldöntjük, hogy ő a szépek, vagy a csúnyák, vagy a semmilyenek csoportjába született-e, ez ösztönös, és komolyabban nincs is vele baj, hiszen az sem jó ha mindig mindenkit szépnek találunk, vagy éppen senkit, de önismereti, önfejlesztési munkával nyitottabbá válhatunk, ami sosem rossz.

A szépségképünkkel ott kezdődik a probléma, mikor kizáróan nyilatkozunk valakiről, vagy az emberek egy csoportjáról.

„Hogy lehet, olyan ember, aki ezt vonzónak tartja?” „Zsákkal elmegy.” „Három gumival…” (A nők nem tudom pontosan milyen hasonló megnyilvánulásokkal élnek, de biztos van egy pár nekik, hiszen ilyen világban élünk.)

Sorolhatnám még a hasonló kijelentéseket, melyek buta emberektől származnak. Itt a buta szó mögé kell látni, mert mondhat hasonlót ugyanúgy egy 15 diplomás valaki, mint olyan, aki még az általánost sem végezte el.

Ez a társadalmi konzervativizmus, ami szörnyű. Még olvasni is, nemhogy átélni.

Természetesen itt most beszélhetünk a tetkós, piercinges, cicababa, szőrmés emberek csoportjairól is, akik nem kifejezetten a testükkel, arcukkal váltanak ki negatív megszólalásokat egyes emberekből, hanem valamivel, amit viselnek, hordanak, valamivel, ami a testük megjelenésének megváltoztatásával, vagy egész egyszerűen öltözködésükkel, kiegészítőikkel.

Most sokan jöhetnének azzal, hogy ők beteg emberek, meg feltűnési viszketegségben szenvednek, hogy identitás zavarosak stb. És igen, vannak olyan emberek közöttük is, mint minden más csoportban is. Nem szabad általánosítani feleslegesen.

A „szilikonbabák”-at sem kell azért leszólni, mert nekik úgy tetszik, ha nagyobb a mellük.

Ha egy nő kellően szálkás, izmos, annak miért kell taszítónak lennie? Nem kellene, de sok nőből és férfiból mégis kiváltja ezt az érzést. Szerintem sok esetben a féltékenység az oka, a férfiak részéről („na, nehogy már egy nő izmosabb meg erősebb legyen nála…”) és nők részéről („jaj, neki olyan tökéletes teste van, nekem soha nem lesz ilyen…”) is.

Sokszor pedig az el nem fogadás és a nyitottság hiánya vezet az ítélkezéshez.

Ha valaki kellő önismerettel és önértékeléssel rendelkezik az képes elhárítani a nem konstruktív, alanyi negatív hozzászólásokat, de sajnos egyre több, de még mindig roppant kevés ember tart ezen a szinten.

Miért kell valakit azért leszólni, mert valami tetszik neki. Miért baj, ha valakinek van egy szépségideálja, ami nem egyezik a tiéddel.

Igen sokszor beszólunk valakinek, hogy fúj, ez meg mégis hogy képzeled, hogy vonzónak találod. Sokszor pedig magát az alanyt vesszük célba, hogy hogyan is nézhet már ki így. Például ez a munkája, vagy ezt tartja szépnek… És akkor mi van?

Nem a te tested, hanem az övé. Neked nem tetszik, de neki, meg valaki másnak igen.

Lehet normálisan is megnyilvánulni, nem kell akár csak egy félmondattal is földbe döngölni valaki önérzetét, vagy ízlését. Megfogalmazhatjuk úgy ellenérzéseinket, hogy azzal ne bántsuk meg a másikat, ne sértsük meg önérzetét. Persze nem is kell feltétlenül adni valaki alá a lovat, ha nem úgy gondoljuk, de lehet szépen, kulturáltan kommunikálni.

A kövérséggel/túl vékonysággal kapcsolatban egy másik posztban fogom megfogalmazni gondolataimat.

Fogadd el, lépj tovább. Boldogabb lesz az életed. Higgy nekem…

A YouTube-ot lehet sok mindenre használni. A világ nagy része cicás videókat néz rajta, mások videó DJ-t játszanak. Igazság szerint majdnem mindent megtalálhatunk rajta, amire vágyunk. A feltöltött videók között igazi gyöngyszemek is találhatóak. Remek csatornákat fedezhetünk fel, melyek sokszor mondanivalóval is szolgálnak, vagy csupán eredeti és szórakoztató humorral bírnak. Éppen ezért úgy döntöttem, hogy visszatérő elemként időről időre ajánlok csatornákat, melyekre érdemes feliratkozni, vagy videó sorozatokat.

Elsőként a Cracked csatorna egyik legjobb szériájára hívnám a figyelmet. After Hours…

Adott 4 állandó szereplő, akik mindig ugyanabban a vendéglőben, ugyanannál az asztalnál ülnek, ugyanabban a pozícióban. Valamelyikük felvet egy témát, és négyesben megvitatják, mígnem valaki olyan eszmefuttatással áll elő, hogy megnyeri a vitát.

A világ legfontosabb kérdéseit beszélik meg: kinek a szuperereje lenne a legjobb, melyik legjobb túlvilág, alternatív realitás, mi a Pixar titkos üzenete…

Mint láthatjátok, nem a legégetőbb témákról beszélnek, de éppen az a szép benne. Sztereotíp geek, nerd, viták. Egyik barátom, miután megnézett egy videót tőlük, azt mondta olyan volt, mintha „cocain trip” lett volna (nem mintha élet volna már valaha a szerrel, csak tájékozott…).

Nem tudom szándékosan vagy sem, de számomra az egész világunkat kritizálják ez által.

Teljesen fölösleges témákról beszélnek, amelyek csak egy szűk réteg számára jelentenek bármit is. Megláthatjuk, hogy a mi beszélgetéseink is sokszor mennyire kicsinyesek és semmitmondóak, hogy milyen baromságokról is tudunk vitatkozni, amelyeknek az égadta világon semmi értelmük. Mit vegyek fel, miért nem hívtál, ki az a nő/pasi, jaj, az enyém nagyobb… Elképesztő marhaságokról tudunk vitázni.

A másik, amit nagyon tetszik, ahogy szinte minden mögé tudnak összeesküvés elméleteket gyártani. Ez nagyon jellemző az emberre. Ha a tej hamarabb romlik meg, már abból ufókra tudnak egyesek következtetni, vagy komcsikra, vagy a kormányra (a lista tetszés szerint a végtelenségig folytatható). Ha valami nem tetszik, nem értjük, kizártak minket, akkor elképesztő összefüggéseket tudunk kreálni a valójában össze nem függő történések között is.

Lehet, hogy ezeket csak én látom az After hours mögé, ami valójában csak egy rendkívül szórakoztató sorozat, és néha tényleg elgondolkodtató.

Végig tudjátok nézni az alábbi 3 perces videót? Nem szabad tekerni, léptetni. Kínszenvedés lesz a végére nagy valószínűséggel.
Ma már nem bírunk eltölteni unalmasan akár csak néhány percet is. Kellenek az ingerek. Kell, hogy történjen valami. Hozzászoktattak minket az ingergazdag videókhoz, zenékhez,filmekhez.
Ami nem oltja ki a belénk táplált ingeréhséget, azt unalmasnak találjuk. (Hasonlítsuk össze az új és a régi Ocean's Eleven filmet, vagy Avicii után hallgassunk Schubertet, a különbség érződni fog.)
Régen egy órát is el tudtunk tölteni, csupán egy bottal, kővel, vagy nagyítóval. Akár azt is mondhatnánk, hogy inger és sebességfüggővé váltunk.
A világ folyamatosan gyorsul, de nekünk is gyorsulnunk kell vele? (Megalkothatjuk a saját tempónkat, a mi realitásunkat.)
Szóval, sikerült végignézni?Milyen érzés volt?